A téboly júliusban már lezajlott, méghozzá Szegeden: a Thealter Fesztiválon tartották Gogol Egy őrült naplója című „pétervári elbeszélésének” bemutatóját, Keresztes Tamás főszereplésével, Bodó Viktor rendezésében. A monodrámával mostantól Budapesten, a Jurányi Inkubátorházban találkozhatunk. KRITIKA
A nulladik perctől övé a tér, ezé az örök vesztes, szerencsétlen, madárcsontú kis emberé, ahogy áll ott a madzaggal megkötött nadrágjában, szakadt-mocskos kabátjában. Ő Popriscsin, a valóságérzékét egyre jobban vesztő csinovnyik, akivel együtt veszít a realitásból a néző is, megérkezvén a dobozszerű díszletbe, a hivatalnok kuszán nyomasztó szobájába. Az odú kifejezetten groteszk, kicsavart-kitekert bútorokkal: leginkább az a hely, ahol tényleg csak megőrülni lehet, és a fal színéről még nem is beszéltünk. Eleve őrültek vagyunk mindannyian? Vagy a világ őrül meg köröttünk, és végül ebbe őrülünk bele? 

Popriscsin csak beszél, beszél, egyre mondja a mantrát, ecseteli reménytelen szerelmének történetét, létének kilátástalanságát, miközben a csapongó, mégis egyfajta logika mentén haladó gondolatmenetnek a loopolással nyert zenei aláfestés - Keresztes hangjának végtelen skálája újra és újra visszajátszva - erősen tébolyult színezetet ad.

A színész szemmozgása, mimikája, beszédtempójának váltakozása, mozgása igazi klinikai kórkép, amit a „normális” gesztusok csak felerősítenek. Popriscsin emberi és társadalmi korlátait az őrület groteszk formában feszegeti, a tébolyult logika néhol rémisztően normálisnak tűnik. A társadalmi megalázottság, a kiúttalanság következménye az a fajta „lázadás”, amely az őrületbe kergeti, amelyben egyúttal vágyálmai is megfogalmazódnak.

És akkor térjünk ki a díszletre, amely a főszereplő tervei alapján készült. A szoba beforog, a végén a tetejére fordul, így lesz belőle elmegyógyintézeti magánzárka, a szoba fapadlójából a zárka farácsa, ajtajából pedig ágy a zártosztályon. Keresztes jelenléte másfél órás, intenzív, technikailag is rendkívül összetett jelenlét. Az utolsó pillanatig mint egy felhúzott íj, egyre jobban és jobban feszül, már magában az is őrület, ahogy a loop- és effekt pedálokat kezeli, miközben a legapróbb részletre is neki kell figyelni, hiszen egymaga van a színpadon, segítők csak a „szoba” mozgatásakor, egyszer tűnnek fel a háttérben. Hogy milyen legapróbb részletre? Például a zuhanyfüggönytartón őrült precizitással egymás után legördülő függönykarikák mozgatására. Merthogy először még úgy tűnik, hogy véletlenül indultak meg a fémsínen, hamar kiderül azonban, hogy halálpontosan megtervezett minden, a legutolsó karika lecsúszásáig. Tán ez a feszült koncentráció is segíti a színészi játékot, ráerősítve a mindent és mindenkit megfigyelő Popriscsin paranoiás gesztusaira, mind jobban és jobban, míg megannyi brutális „kezelés” után az Ibériának vizionált elmegyógyintézet padlóján be nem következik a vég.

Furcsa világ ez a Spanyolország.

Fotó: MTI (Kelemen Zoltán Gergely)