"Két évvel ezelőtt egy barátunk temetésén voltam, ahol egy másik barát elmesélt egy rettenetes történetet, amiben ő volt benne (...) és itt megütődtem, hogy ez mintha olyan lenne ami alkalmas darabnak. Ebből lett a Széljegy" - meséli a Katona trailerében Spiró György, aki direkt a Katona kamaraszínházába írta meg a vakon bízó nő történetét, akit a rég nem látott osztálytárs/legjobb barátnő ver át milliókkal. AJÁNLÓFélő volt, hogy a sztori annyira egyszerű, annyira borítékolható, annyira mai, hogy nem üt nagyot. Az egyik szereplő kis idővel a bemutató előtt még ettől tartott. Nem lett igaza, szerencsére. A Széljegy nagyot szólt már a legutolsó próbákon is, és vélhetően nagyot szól mostantól minden előadás. Részben az imént felsorolt okokból, és nagyobb részben amiatt a pazar színészi játék miatt, amelynek a minimál díszletet adó plexiszékeket és asztalt (a díszlet Khell Csörsz munkája) körbeülve tanúi vagyunk a másfél órában.

Rezes Judit dörzsölt ügyvédnőként minden rezdülésében sugallja, hogy bennük, valaha volt (legjobb?) barátnőkben semmi közös nincs. Udvarias, ám apró gesztusaiból lerí, mennyire szánja, lenézi, unja a váratlan találkozásnak őszintén örülő másikat. Ez külön kiütközik abban a részben, ahogy rezignáltan témát vált, amikor a barátnő régóta vágyott örökbefogadott kisfiáról kezd mesélni és fotót mutatna a gyerekről.

Fullajtár Andrea az áldozatot játssza. Egy kisebbségi komplexusokkal teli, máról holnapra tengődő, egyedülálló nőt, akinek "nem jött össze az élet". Nem jött össze házasság, sem egy saját gyerek. De végre örökbe fogadhatott egy kisfiút, és már csak egy jó levegőn álló ház kellene, hogy a zöldben nőhessen fel. A sors keze, később kiderül, inkább csapása, hogy meglátja a cégtáblán hajdanvolt barátnőjének nevét. Az ügyvédnő az elején talán még keresné a kibúvót, hogy ne kerüljenek "üzleti" kapcsolatba, de aztán megadja magát. Had szóljon.Fullajtár "Nője" és Rezes "Ügyvédnője" Szakács Györgyi jelmezeiben tökéletes ellentétei egymásnak: előbbi bő farmerében, egyszerű felsőiben, dzsekijében, lófarkával, utóbbi megcsinált frizurájával, utolsó divat szerinti minőségi  holmijaiban két külön világot képviselnek. Az értelmiségi szakfordító "nem vitte sokra", a mai mocsok világban életképtelen, a fifikás jogász pedig nagyon is életképes. Milliókat keres meg egyetlen ügyön, simán belefért volna neki, hogy ezt az egy ügyet becsületesen csinálja, de van az a szint, amikor már erkölcs és lelkiismeret nem számít, csak a számjegyek. Darab - darab.

Takács Kati vendégművészként van jelen a Katona Kamrában: a Nő szószátyár, lányát még mindig folyton leiskolázó anyját alakítja, akinek egyetlen unokája sem jó, mert "nem igazi, csak örökbe fogadták". A "mama" a tipikus "idegesítő" vénasszony, aki mindig mindent jobban tud és nem érdekli, hogy a többieket nem feltétlenül érdekli, amit mond. Kár, hogy csak egy jelenete van. Még nézném a játékát, mostanában méltatlanul ritkán látni őt budapesti színpadon.

Bányai Kelemen Barna ugyancsak kirándult a Ferenciek téri stúdiószínházba. Az ügyvédnő társát, a szeme sem áll jól Ingatlanost játssza, aki idős nők örökségére hajt, hogy aztán azon így vagy úgy, túladjon rajta, még akkor is - a példa mutatja -, ha nem az ő nevén van az ingatlan.A színészek nagyon jól csinálnak valamit: az embernek kedve lenni felállni, odamenni az átverőkhöz - Rezes Judit, Bányai Kelemen Barna - és rájuk borítani az asztalt. Az a baj, hogy az ilyenek addig gázolnak át, amíg van préda, aki hagyja. Aki jelen esetben  - már rég nem létező - barátságot feltételezve bízik vakon. Tényleg vakon. Mert másképp hogy fordul elő, hogy egy tanult, értelmes felnőtt nő ne kérjen papírt négymillió forint átadásáról? Holott ott és akkor ő is érzi, hogy kellene, hogy nincs ez rendben így, de a remény, hogy lesz egy háza, a vélt sorsszerűség mindent felülír. Vagy egyszerűen túl sok neki a helyzet, a felelősség, úgy érzi, a dolgok kicsúsztak kezei közül, így hagyja magát sodorni, remélve a legjobbakat. Vagy egyszerűen csak azért, mert végtelenül naivan megbízik abban, akivel kislányként olyan jól megértették egymást. Nem kellene. Nekem pedig a szívem facsarodik össze a Fullajtár játszotta Nő nyilvánvaló bukását végignézve.

Zsámbéki Gábor tökéletes munkát végzett. Hagyta, hogy ez a négy remek színész játsszon. Ennyi. Nem vonja el a figyelmet sem zsúfolt díszlet, sem extra jelmez. Minden annyi itt, amennyi szükséges. Kétoldalt tükör, hogy akkor is lássuk az arcokat, ha a szereplők éppen háttal állnak. Az átlátszó bútorzat talán azt sugalmazza, mennyire átlátszó az egész...? Mindegy is. Olyan előadás ez, amit látni kell.

Fotók: Szilágyi Lenke (Katona József Színház)