A szerelem nem megy gombnyomásra, a boldogság nem tervezés függvénye. Molière A nők iskolája című vígjátékában adva van egy öregedő úr, aki reménytelenül ácsingózik egy fiatal lány után, ám törvényszerűen felbukkan egy jóképűbb és fiatalabb férfiú, és romba dől több év kemény munkája. Moliére (saját tapasztalatából?) ihletett komédiáját Ascher Tamás porolta le s vitte színre a Katona József Színházban. Az eredmény pörgős, végigröhögött másfél óra, nem több, nem kevesebb. Talán nem is akar több lenni. KRITIKA

Moliére újratöltve. A nagyszínpad zsúfolt, kiforog, beforog, ajtón ki, ajtón be, így váltakoznak a helyszínek, modern zene a választóvonal a jelenetek között.

Máté Gábor esendő, vergődő, a kényelmi megoldást választó Arnolphe-ja vagy naiv, vagy önáltató, nem tudni. Komolyan, néha már megsajnálom. A közönség felé mondott gondolatain őszintén lehet nevetni, de a csúcspontot az ifjú csábítót játszó Tasnádi Bencével közös, a történetet mozgató félreértésen alapuló jelenetek adják (a mit sem sejtő Horace ugyanis éppen Arnolphe-ot szemeli ki bizalmasának, s neki számol be hódításának fejleményeiről pontról pontra). A komikumot csak tovább fokozza Závada Péter szövege, különösen azok a cseppet sem kedves állat-hasonlatok, amelyekkel az ifjonc a túlkoros vőlegényt illeti, annak füle hallatára. Máté Arnolphe-ja nem egyértelműen „megátalkodott”, ahogyan Tasnádi Horace-a sem egyértelműen „jó”. Mindkét figura karikatúra egyben és mindkettőnek megvan a maga igazsága. Rujder Vivien egyetemi hallgatónak a kicsi korától tudatosan buta feleségnek nevelt Ágnes szerepében nemcsak jelmeze tűnik túlságosan pasztellnek, játéka is túlságosan színtelen az elején. Aztán kiderül, a bamba naivitásra neveltség teszi oly áttetszővé ezt a lányt. Mert az utolsó jelenetekben már hús-vér fiatal szerelmes nőt látunk, nagyon is tudatos volt az építkezés, Rujder metamorfózisa az orrunk előtt zajlik le.

A szolgálópáros karakterszerepeiben viszont az első pillanattól az utolsóig brillírozik Jordán Adél és Ötvös András. Házmesterné stílusú Georgette-ként és a tohonya Alainként halálian kontráznak a ház urának "szenvedéseihez". Fejükben önálló gondolatnak szikrája alig, miközben mindketten maguk a megtestesült kapzsiság.Bán Jánosnak (Chrysalde), Dér Zsoltnak (jegyző), Szacsvay Lászlónak (Oronte) és Vajdai Vilmosnak (Enrique) itt most csak epizódszerep jut, de abban mindannyian remekelnek.

Külön ki kell viszont emelni a néma epizodistát, a pincért játszó Lestyán Attila eh-t, akinek a másfél óra alatt egyetlen szó sem hagyja el a száját, jelenléte mégis annyira erős, hogy történjen bármi az adott jelenetben, muszáj odafigyelni a háttérben álló, mindent látó és mindent halló hórihorgas fiatalemberre, aki testbeszédével mondja el azt a vívódást, amit az akaratlanul birtokába jutó információk terhe vált ki benne.

Nem feszengős, könnyed másfél óra, egyben. A szöveg nem avítt, a poénok jók, a több száz éve íródott történet egyszer sem „ül le”, a színpadon zajló folyamatos körforgás nem is engedné. Korrekt, kompakt rendezés, igaz, mélye(bbe)n szántó gondolkodtatás nélkül, ami Ascher Tamástól annyira nem megszokott, tőle mást várnánk. De legyen.

Fotók: Katona József Színház