Főiskolás kora óta a Katonában játszik, csupán egy évet hagyott ki Halász Péter és a Városi Színház kedvéért. Mehetett volna Franciaországba szerencsét próbálni, végül maradt. Az itthoni szabadúszás sem izgatja, azt mondja, az erős társulat olyan alap, amit dőreség lenne feladni puszta önzésből és kalandvágyból. A kőszínházi létezés mellett a független szférának is hódol: darabokat ír, rendez. Filmvásznon legutóbb A berni követben, a Félvilágban és a Saul fiában láthattuk. A Katonában jelenleg az Illaberekben, a Portugálban, A mi osztályunkban, a Kurázsi mama és gyermekeiben, a Top Dogs-ban, a Cukor Kremlben, a Harper Reganben és a Bihariban játszik. Legutóbbi bemutatója június elején volt, a német felvilágosodás modern köntösbe csomagolt drámája: Lessing Emilia Galottija, amiben a gátlástalan és teljhatalmú Marinelli tanácsost alakítja. Takátsy Péterrel beszélgettem.

A Katona József Színház idei évadjának egyik utolsó premierje Lessing kevésbé ismert műve, az Emilia Galotti. Milyen volt a találkozás a több mint kétszáz évvel ezelőtt élt szerzővel? „Közös múltjuk” Lessinggel, ha jól tudom nincs…

TP: - Valóban nincs. Bevallom, kicsit poros, parókás embernek gondoltam, de a próbák során hamar kiderült, hogy az Emilia Galotti egy modern, karakterábrázolásában molière-i mélységekkel rendelkező darab.

Elsőre az ember azt hinné, hogy a címszereplő, Emilia áll a középpontban, de aztán látva az előadást, előbb a Herceget gondoljuk főszereplőnek, majd pedig igen gyorsan kiderül, hogy Marinelli az, aki a szálakat mozgatja…

TP: - A darab arról szól, hogy amikor az ember lelketlenül elkezd gonoszkodni, egyszer csak minden köré épül, hirtelen megtalálja a közegét; ez örök emberi motívum – nem kor, nem politikai rendszer kérdése. Valószínűleg ebből ered az a mondás, hogy „itt a siralomvölgyben, ebben a földi létben a sátán az úr”. Az embernek van egyfajta jövőbe látó képessége, de aki lelkiismeretlen, az „be tudja előzni” a jövőt, és alakítani is tud rajta. Marinelli ilyen ember.

Az előadást rendező Fehér Balázs Benő a legfiatalabb rendezőgenerációt képviseli. Milyen volt vele dolgozni?

TP: - Benőnek nincs ujjlenyomata, olyan tehetség, akinek minden munkája különböző, és olyan karakterű rendező, akivel jó együtt „játszani”. Nagyon fontos munka volt számomra, mert régóta szerettem volna valamit meglépni a színészetemben, és ez most Benővel sikerült.

Ez mit jelent pontosan?

TP: - Korábban a karaktereimet elsősorban mozgásból fogalmaztam. Táncoltam is egy ideig. Szerettem volna belső erővel, eszközök nélkül felépíteni egy szerepet.

A pink plüss swinger-klubos miliő, amibe Izsák Lili díszlettervező belehelyezte Lessing drámáját, hozzáadott a produkcióhoz?

TP: - A díszlet javíthat és ronthat is az előadáson, itt sok asszociációra ad lehetőséget. A színház lényege, hogy ne meghatározza, hanem ébressze a gondolatot.

A legifjabb rendezőgeneráció másik képviselőjével éppen egy éve találkozott: Kovács D. Dániellel egy Szorokin-adaptációban, a szintén „Kamrás” Cukor Kremlben dolgozott együtt. Mi az alapvető különbség az idősebb rendezők és a most fiatalok között?

TP: - Nem az idősebb rendezőnemzedékkel hasonlítanám össze őket, inkább a köztes generációval. Velük ellentétben sem Fehér Balázs Benőt, sem Kovács D. Dánielt nem nyomasztja Zsámbéki-Ascher-Székely nagygenerációja, erős személyisége. Ők kevésbé mintakövető, és sokkal inkább önállóan gondolkodó, pontosabban az autonóm gondolkodást alapnak, kihívásnak tekintő alkotók. Másrészt ráhangolódtak arra az internetes kultúrára, ami a fiatalabb nézőnemzedék életét irányítja. Ismerik a tempójukat, tisztában vannak vele, hogy 15 másodpercen belül kattintanak, ha egy Facebook-os videó nem érdekli őket. És számukra egyre fontosabb, egyre inkább előtérbe kerül a színész személyisége. A már említett „nagy generációnak” megvan a maga erőteljes elképzelése, amelyben elhelyezi a színészt. Komoly, bölcs előadásokat hoznak létre, letisztult egységet. A fiataloknál mindenki egy külön bolygó, és ha ezek összeállnak, abból egy rendkívül gazdag rendszer lesz.A tavasszal bemutatott Bihariban a rendező, Máté Gábor Tariska elvtárs szerepét osztotta önre. Elég erőteljes karakterről van szó, könnyen tette sajátjává?

TP: - Máté Gábor kérte, hogy gondolkodjak rajta, hogyan beszél egy olyan ember, aki „elvtárs” helyett azt mondja, „eetáás”. Furcsa lett volna, ha csak ennél az egyetlen szónál hagyok ki mássalhangzókat. Így született meg Tariska beszédmódja. A karakter mélységein sokat dolgoztunk, külön figyeltünk arra, hogy ne csak a vicc felé menjünk, hanem a személyiségének legyen súlya. Tariska olyan ember, aki teljesen alkalmatlan a munkájára, és nagyon fél, hogy ez bármikor kiderülhet. Ettől arrogáns. Ugyanakkor a párt a mindenek felett áll.

Nemcsak Tariskát játssza az előadásban, hanem „Bihari” barátját is, aki rendszeresen hordja neki a szamizdatokat és a demizsonokat…

TP: - Folyamatosan a kocka alakú díszlet mellett állunk, mintha kihallgatnánk, lehallgatnánk a történetet. De úgy is felfogható, hogy nem különálló karakterként nézzük ezt a két szereplőt, hanem mintha egyazon karakter különböző oldalait mutatnám meg prizmaszerűen: én viszem a szamizdatot, de én vagyok a párttitkár is. Amikor az ember hagyja, hogy erőszakot vegyen rajta a környezete, mindegy, hogy besúgó vagy menekülő. Ez csak etikai kérdés.

Tényleg, magánemberként érdekli a politika? Messzebb megyek: színészként kötelességének érzi, hogy politizáljon a színház? Vagy olyan, hogy apolitikus színház nem létezik?

TP: - Csuang-ce mondta, „hagyjuk a politikát a politikusokra”! Nem érdekel. Egyrészt nem értek hozzá, másrészt, ahogy elnézem a történetet, ez is egy üzlet. Elveket, irányultságokat adnak el emberek, és ezeket más emberek megvásárolják. Én nem vagyok vásárlója ezeknek a termékeknek. Lao-ce szerint, amikor az ember a tao-t elhagyja, megtapasztalja a szeretetet. Amikor nincs szeretet, akkor jön a tisztelet, és amikor nincs tisztelet, akkor jön a jog, a törvény. Ez a devalválódás utolsó állomása.

Ösztönös vagy tudatos színésznek tartja magát? Egyáltalán kettéválasztható a kettő?

TP: - Nem. Az a legelőnyösebb, ha a színész az ösztöneit tudatosan használja.Az idén Oscar-díjat nyert Saul fiában rövid, ámde kitörölhetetlen jelenet az öné: a náci tisztet játssza, aki zsidó táncot járva alázza meg a film főhősét. Ez a kegyetlen, borzalmas-groteszk tánc kinek az ötlete volt?

TP: - A forgatási próbán a kendőt én találtam ki, és a klarinéthoz közel álló hangot is. Jelen volt a rendező, Röhrig Géza és Jeles András, mindannyian hozzátettek valamit.

Gondolta volna, hogy ilyen elsöprő erejű alkotás született, ami ezt hihetetlen sikert aratta?

TP: - Ezt sosem lehet tudni, nem is merülnek fel ilyen gondolatok az emberben, amikor dolgozik. Az egész filmben összesen nincs két percem, ami nem nevezhető alakításnak. Rendkívül szerencsés helyzetben voltam, mert Röhrig Géza a közös jelenetünkig közeliben volt tartva, és ennél a jelenetnél nyitott ki a film. Az operatőr táncként fogta fel a kameramozgást, a táncjelenet ezért kapott különleges hangsúlyt.

Fekete bárány, A színek háborúja, Para-frázis: mindhárom saját mű, írta is, rendezte is őket. Mostanában készül-e saját produkció?

TP: - Igen. A címe: Ördög és pakol. Három éve kezdtünk el dolgozni rajta Dankó Istvánnal, Mészáros Bélával, de még csak néhány hetet próbáltunk. Reményeim szerint a következő évadban mutatjuk be, a Hátsó Kapuban.

Miről szól?

TP: - Bruno Lütke 1943-ban, Németországban 86 gyilkosságot vallott be. Enyhén szellemi fogyatékos volt. Nem kínozták, hanem vicceket meséltek neki, ellátták cigarettával és megígérték, hogy karácsonyra otthon lesz. Ez egy igaz történet. Kortárs darab, nincs klasszikus dramaturgiája, másfajta elvárásokkal ül be a néző.

Ilyenkor mindent egymaga csinál? Úgy értem, a díszlet, a jelmez, a kellékek is az Ön dolga?

TP: Ennél a darabnál az utolsó szögig nekem kell bevernem mindent. Asszociatív darabokat írok, próbálom elérni, hogy az emberek gondolkozzanak, hogy ne olyan történetet kapjanak, ami eljut a-ból b-be, hanem ők építsék a sztorit, ami a-ból indul, és akár gy felé tart. Olyan ez, mint amikor a festő kifeszíti a vásznat és a se-sem-semmi-a-semmiből egyszer csaklesz valami.

Fotók: Katona József Színház