Adva van egy menedzserbetegségben szenvedő bankigazgató, egy rangon aluli szerelem és egy irreálisan korrupt világ. Ahol úgy adják-veszik a szakmai kinevezéseket, a nemesi rangokat és neveket, mint más a boltban a cukrot meg a sót. Egy, kettő, három. Molnár Ferenc csaknem kilencven éve írt klasszikusát, a Kultúrbrigád, az Átrium Film-Színház és a THEA Theater Entertainment & Art közös produkcióját november 4-én mutatták be. Rendező Znamenák István. KRITIKAPiet Mondrian kék-sárga-pirossal díszített geometriája köszön vissza a trapéz alapú díszlet (a rendező munkája) hátterének üvegberakásán, a falakon autós poszterek, ebben a metroszexuális miliőjű irodában képtelen lepörgetni magát és a nyaralására koncentrálni Norrison, a bankigazgató. Már majdnem elindul a jól megérdemelt pihenésre, amikor néhány perc alatt minden a feje tetejére áll. A gondjaira bízott amerikai leányzó ugyanis titokban férjhez ment, méghozzá rangon alul, nem is kicsit, ráadásul már a gyerek is úton van. Úton vannak a mit sem sejtő iparmágnás szülők is, a botrány borítékolható. Záros a határidő, hogy Norrison a taxis férjből partiképes hitvest varázsoljon. Egészen pontosan egyetlen óra. Innen kezdve tulajdonképpen realtime-ban pereg a cselekmény.

A lehetetlenre is hajlandó – és képes! - igazgató szerepében Alföldi Róbert viszi a hátán az egész előadást. Ha Norrison elfárad, leül az egész este. A többieknek kell a ritmust felvenniük vele - ez van, akinek sikerül, van, akinek kevésbé.

Az amerikai Lydiát játszó Lénárdt Laura tulajdonképpen végig becsülettel bírja a tempót, akcentusa viszont gyakorta akkora, hogy beszéde emiatt alig érthető. Krémszínű patyolat-kosztümje ellentmond a „végre most először, igazán szerelmes” lázadásnak, ami ebben a lányban benne kellene, hogy legyen. Szatory Dávid antikapitalista kétkezimunkás-fizimiskája meg aztán végképp elbizonytalanít. Fusz Antal, a taxis antréjánál kicsit meginog a történet - valahogy nehezen hihető, hogyan habarodott egymásba ez a hippire hajazó, kifejezetten ápolatlan benyomást keltő elvhuszár munkáspárti fickó és a babaszobából kilépett úrilány. Szatory a "nemtudomhovatenni" jelmezt (tervező: Cselényi Nóra) levetve, a turbó-metamorfózison átesve kezd igazán magára találni. Már elhiszem, hogy kezdetben idegen neki a rászabott dizájneröltöny, hogy nem tudja vadiúj grófi nevét (tényleg nem egyszerű: Dubois-Schottenburg) megjegyezni, és hogy egy szerencsétlen bábnak érzi magát, ki is mondja, ő "a szerelem áldozata". A végét viszont megint nem hiszem el neki, amint magabiztosan, higgadt grófi sznobériától átitatott mozdulatokkal az anyósnak szánt virággal kezében elindul, hogy találkozzon az örömszülőkkel.

A Norrison-féle mission impossible-hoz asszisztáló személyzet két vezérkaraktere a titkárt játszó Lugosi Györgynek és a Kunó kisasszonyt alakító Parti Nórának jut, akik kiválóan testesítik meg a higgadt lojalitást és a bővérű óraműpontosságot. Ahogy a három asszisztenslányt megformáló Sipos Viktória, Bánky Sára és Hajdú Csilla is három tökéletesen eltérő jellemet mutat meg, legyenek azok bármennyire is beszorítva a visszafogott-szigorú szürke munkakosztümbe bújtatott testekbe. De szórakoztató karikatúrákat vonultat fel a többi epizódszerep megformálója is, a grófot játszó Mihályfi Balázs, az Ossót játszó Janicsek Péter, vagy a több szerepben is visszatérő Dékány Barnabás, Fehér Balázs Benő és Némedi Árpád. No meg a Begóniával folytatott viszonyt a másik szeretőnek véletlenül megvalló Felixet megformáló Debreczeny Csaba.

Ez az este azonban egyértelműen Norrisoné. Játssza őt a legendás Márkus László, Gálvölgyi János, Kern András, vagy most Alföldi Róbert, az ő figuráján áll vagy bukik, hogy leköt-e bő egy órára a történet vagy sem. Alföldi becsülettel viszi végig a bankigazgató ámokfutását, a szélhámosság koordinálása közben az összes, a gépezet olajozására irányuló poénja ül, mégis, két pillanata van, ami nagyon emberi: amikor megtudja, hogy szeretője megcsalja, valamint a legutolsó mondat az előadásban: szégyellje magát az egész emberiség. A gépezet. Aminek ő maga is része. Hiszen ő alkotta. Ő működteti.

Fotó: Puska Judit / Kultúrbrigád