„A Charlie Hebdo elleni terrortámadás után mindenki Charlie volt a közösségi oldalakon, de je suis Congolais hashtag nincs, kongói senki sem akar lenni. A világnak fogalma sincs arról, mi folyik itt” - és ez csak az első mondat volt, ami a bécsi főpályaudvar szomszédságában álló ipari épületbe lépve megütötte a fülemet. A brazil rendezőnő, Christiane Jatahy Macbeth-ihlette provokatív performansza, a The Walking Forest (Sétáló erdő) a szó valós és átvitt értelmében is megdolgoztatja a nézőt. KÓNYA RITA VERONIKA írása.

Kongó. Brazília. Szíria. A brazil rendezőnő néhány szegletét ragadja ki a világnak, ahol milliók életébe kerül a korrupt hatalmak játéka. Terror alatt élünk, és alapvetően nem szélsőséges eszméket vakon szolgáló robbantgatókra gondol itt az előadás: a politika, a hatalommánia az, ami terrorizálja az embert, folyik bele közvetve vagy közvetlenül a mindennapokba. A The Walking Forest valós, mai példákat mutat meg, fiatal emberek igaz történetét arról, hogy hogyan tette tönkre az életüket a hatalom. Jatahy eredetileg csak a hazájában zajló brutális elnyomásra kívánta ráirányítani a figyelmet, de az előadás nemzetközi helyszíneinek egyre bővülő listája, no meg a világpolitika újabb és újabb konkrétumokat kínált tálcán az alkotónak. A különleges alkotást a Wiener Festwochenen három estén át, összesen hatszor játszották.

Bécs tizedik kerületében, a mindössze fél éve megnyitott Gösserhalle indusztriális terébe lépve impresszív videóinstalláció fogadja a nézőt, négy kivetítőn négy különböző történet pereg szimultán, kvázi végtelenített verzióban. Négy vallomás, négy dokumentumriport üldöztetésről, családtagok rejtélyes eltűnéséről. Az egyik kivetítőn kongói fiatalember meséli el a diktatúra előli megmenekülésének történetét, néhány méterrel odébb már egy brazil favelában készült riportot látunk, a következő kivetítőn Szíriából menekült férfi idézi fel elűzetésének előzményeit és a magyarországi menekülttáborban átélteket. A néző szabadon sétál a kivetítők között, akár egy kiállításon: ő dönti el, melyikkel kezdi és mennyire kíváncsi belőle. Semmi sem kötelező.A riportok hangereje időről időre felerősödik, egyre bábelibb a hangzavar, és közben plusz csörgések, puffanások, erős hangeffektek teszik egyre kaotikusabbá, egyre őrjítőbbé a bentlétet. A csak ezután következő színház főszereplője, az ifjú brazil színésznő, Julia Bernat közben már ott téblábol a nézők között, és időről időre összeesik, tesztelve lélekjelenlétet és empátiát.

Odébb fekete bárpultnál italt kapnak a nézők, de ez sem szokványos bárpult, mert felboncolt haltetemek és vízzel telt akvárium áll rajta, amelybe rendre művért csepegtetnek az éppen arra járók. Most akkor ki a színész, ki a néző? Az elbizonytalanítás sikerül, bár sejthető, hogy az „aktívabb” nézők a fülükre kapott utasítások alapján cselekszenek - erre engedtek következtetni a bejáratnál a múzeumokban használt tolmácskészülékhez hasonlatos adóvevőket osztogató lánytól elcsípett mondatok.

Dübörgő zenére a videóinstallációkat hordozó kivetítők egymás mellé kerülnek, egyetlen hosszúkás vetítővászonná állnak össze, rajta élő közvetítés a teremről és a benne lévőkről. Nem tudjuk, merre forduljunk, mögöttünk a csuromvizes bárpulton önkívületben csúszik végig az imént még köztünk többször eleső színésznő, és a pult végén lezuhan. Ekkor már csak őt veszi a kamera, őt látjuk a kivetítőn, ahogy belekezd Macbeth történetébe. Shakespeare több száz éves drámája csupán kiindulási alap, a véreskezű, hataloméhes uralkodó sztorija gyorsan átcsap a mába. Napjaink korrupt zsarnokainak világába, akik miatt tömegek halnak, tömegek kergetik a biztonságosabbnak hitt élet délibábját tengeren hánykolódó lélekvesztőkön. Julia Bernat szavaira felsejlik előttünk Aylan Kurdi világsajtót bejárt fotója, a Szíriából menekült kisfiúé, akinek holttestét a török partoknál mosta partra a tenger. Hány emberélet kell még? Vagy tényleg megértünk a pusztulásra? Szavai segélykiáltások, de vajon kihallatszanak-e a bécsi hangárból? Ha értő fülekre találnak, együttes erővel talán változtatható lesz a most még megváltoztathatatlannak tűnő, és a birnami erdő most is megindulhat, ahogy egykor, hogy a bebetonozottnak látszó megalomán hatalmak elbukjanak.

Christiane Jatahy ezúttal is műfajokat mos össze. Szinte mindig egy klasszikus - néhány éve Csehov, legutóbb a párizsi Odéonban Homérosz - itt éppen Shakespeare az ihletője. A színház korlátait kitolja, valahol félúton jár színházi előadás és mozgókép között, performanszaiban mint valami mixer, összerázza a színészeket és a közönséget, miközben a játéktérben zajló fikciót dokumentumfilmes bejátszásokkal vegyíti. A néző sosem maradhat ki az előadásból, ahogyan a világban zajló borzalmakat sem szemlélhetjük előkelő idegenként. Mert ha nem is vagyunk kiváltó okai, de mindenképpen benne élünk, részesei vagyunk - ezáltal valamilyen szinten felelősök is. Mindannyian.