Addig vagyunk fiatalok, amíg a szívünkben azok vagyunk. A Vígszínház legújabb produkcióját egyformán élvezheti kicsi és nagy. Valójában nem Óz az, aki a varázslatot elköveti, hanem a rendező, Marton László. Az Óz, a csodák csodáját nézve újra gyermekké válunk mi, felnőttek is. Ebben hatalmas szerepe van Kentaur csodás díszleteinek, Benedek Mari jelmezeinek, Hoffer Károly bábjainak. Látványkavalkád a javából. A koreográfus Juronics Tamás.A csodákban hinni kell, muszáj, kiváltképp ebben a zord világban jó kiszakadni a valóságból, két órára elrepülni minél messzebbre a mindennapoktól. Úgy, ahogy Dorothy-val is történik, akit Kansasból egészen Manóföldig repít a forgószél.

A darab egyik kulcsfigurája, a főgonosz, a Nyugati boszorkány, akit Kútvölgyi Erzsébet alakít. Nem akárhogyan, nem is először: több mint húsz év után bújik ismét magára az álnok banya bőrébe.

A Kossuth-díjas színművésznővel az utolsó próbák egyikének szünetében beszélgettem.

Gyerekeknek játszani azt gondolná a laikus, hogy könnyű feladat, pedig jobban belegondolva ez a keményebb dió. Hiszen a gyerek mindig félelmetesen őszinte közönség, talán a legkritikusabb publikum. Másként készül az ember egy ilyen előadásra?

KE: - Szerencsére már van gyakorlatom abban, hogy milyen reakciókra számíthatunk tőlük, hiszen iszonyú sokáig játszottam A dzsungel könyvében, vagy ott a Maszat-hegy című előadás. Igen, a gyerekek sokkal őszintébbek a felnőtteknél, szeretnek izgulni, spontánabbak, bekiabálnak, arra mindenképpen számítani kell. Félnek, sikítoznak, sírva fakadnak. Lesz olyan gyerek, remélem, ez az unokámra nem vonatkozik majd, akit ki kell vinni a nézőtérről, mert annyira fél majd.

Főleg Öntől, aki a főgonoszt, a Nyugati boszorkányt játssza.

KE: - Bizony! (nevet) Egy gonosz szerep mindig izgalmasabb, jó játszani, mert a sok elfojtás ami az emberben benne van, az ilyenkor ki tud jönni. Egy ilyen bolondos szerepnél kijön. Boldogan, visszatarthatatlanul előjön. Ezért egy gonosz szerep mindig nagy ajándék.Látványos, már-már akrobatikus elemeket is láthatunk a színészektől az előadásban, Ön például többször a magasban, a "levegőben" biciklizik el. Mekkora megterhelés ez?

KE: - Most képzelje el! Rengeteg munka volt benne, kicsit több mint hat hetünk volt felkészülni, amiből három és fél hét csak a technikára ment el. Óriási feladat. Remélem meglesz az eredménye, mert iszonyatos munkát fektetett bele az egész csapat.

Több mint két évtizede (1991-ben, Gárdos Péter rendezésében - a szerk.) már alakította ugyanezt a szerepet itt a Vígben. Mik az alapvető különbségek az akkori és a mostani előadás között?

KE: - Ó, hát az egy jóval egyszerűbb díszlet volt, Fehér Miklós munkája, egy hátsó függönnyel. A Nyugati boszorkány trónterme konkrétan egy trónszék volt, semmi más. Itt meg ugye, látta, mindenféle pörög-csattog, fütyül mindenfelé. Egyszerűen muszáj, a 3D világában muszáj, kell a látvány, anélkül nem megy. Pláne, ha a gyerekeket akarjuk elvarázsolni.Ruttkai Éva, Sulyok Mária, Darvas Iván, Mensáros László... Önnek megadatott, hogy ezek mellett a színészóriások mellett legyen kezdő. Az a fajta csoda-kapocs, az az atmoszféra, vagy legalább valami hasonló, az ma is megvan az érettebb művészek és a fiatal kollégák között?

KE: - Nincs. Más világot élünk, talán ezért... Minden megváltozott. Akkoriban a villamoson a huszonévesek felugrottak, ha egy ötvenéves felszállt. Változott a lélek, változott a hozzáállás, gyorsabb lett a világ, de ez nem baj, hiszen ha ennyi mindent változott, hogyan is lehetne ugyanolyan?

Legelső és kitörölhetetlen élményem Önnel kapcsolatban a televízió előtt ért: Veronika dalát énekelte a Jó estét nyár, jó estét szerelem című Fejes Endre-darab ősbemutatójában. Évtizedek teltek el azóta, és a most ősszel felújított Szász János-rendezte előadásban a két anyát és a virágárust játssza.

KE: - Igen, és ez így van jól. Veronika szerepe már nem lett volna nekem való. És az jó, ha az ember nem fél az öregedéstől. Nem érdemes (nevet). Nagyon örülök neki, hogy Börcsi (Börcsök Enikő - a szerk.) csinálja, mert nagyon jó látni magam előtt olyan utódokat, akik zseniálisak. Egy csöpp rossz érzés sem volt bennem, de még azt sem mondanám, hogy furcsa érzésként éltem volna meg.Egyáltalán nem színésznek készült. A nagy álom az volt, hogy gyermeksebész legyen, de az orvosira nem vették fel, a Színművészetire viszont igen. Hogyan áll ezzel a szerelemmel, távolodóban van már, vagy még mindig nagyon közeli?

KE: - Ó, még mindig álmodom róla, még most is (nevet). Bárhol, bármikor, ha gyógyításról, sebészetről van szó, komolyan mondom, jobban kivirulok, mint egy még meg nem valósított szereptől. Nagyon sokat álmodom vele. Ha valahol máshol élnék, mondjuk egy északi országban, ahol lehet 50-60 évesen is egyetemre járni, komolyan mondom, hogy beiratkoznék. A kezem még nem remeg (nevet). Azt nem mondom, hogy operálnék, de hogy asszisztálnék, az biztos. A legszebb álmaimban operálok. Még mindig. Úgy, hogy közben imádom a szakmámat, imádom a színházat.

Hogyan érzi magát ebben a mostani világban? Honnan merít erőt?

KE: - Van két unokám és nagy családom (mosolyog), mindig van hova menekülnöm, mert van egy háttér. Hiába járunk gólyalábon és billegünk, foroghat alattam a színpad, olyan elképesztő talaj van alattam, a családom, ami mindenen átsegít. Bátran ajánlom mindenkinek, hogy ha akármilyen indulat van benne, egy másodperc alatt át lehet állítani az agyat arra, hogy felidézze az unoka kacagását, ahogy gurul, ahogy táncol, felidézni a gyerekem, a kisebbik fiam esküvőjét. Nekem most ez a közeli élmény, felidézni azt a pillanatot, ahogy a pusztazámori esküvőn belém karol. Ezek az előhívott pillanatok bőven elegek ahhoz, hogy elfelejtsem azt, ami miatt dühönghetnék. Hiszen nem tudok rajta változtatni. Pontosan tisztában vagyok vele, mi folyik körülöttünk és ettől mindig szomorú és indulatos leszek. Fölmegy bennem az adrenalin a külvilág mocska miatt, amitől rosszul leszek, holott vigyáznom kell magamra. Erre én nem mindig tudok ügyelni, de hála Istennek, vannak mellettem, akik odafigyelnek erre és vigyáznak rám.

Fotók: Gergely Bea