Míg élek, bánni fogom, hogy főiskolásként nem láthattam élőben. Jó lett volna ott és akkor (is) megélni, mit kezd egy negyven éves hajléktalan nő figurájával egy huszonéves színészhallgató. Egészen biztos, hogy akkor is letaglózott volna.

Így, cirka húsz év elteltével minden élettapasztalat, keserű csalódás, öröm, megélt anyaság, elhagyottság- és megtaláltság-érzés, minden, de minden összesűrűsödik Etelka alakjában - vagyis Fullajtár Andrea játékában.

Sufni, este fél nyolc. Mostanában havonta egyszer. A "telt ház", vagyis a Katona öltözőjéből nyíló kamaraszínpad nézőterét betöltő kisebb csapat lassan szivárog befelé.

"Ő", vagyis Etelka már ott van, ott kuporog egy széken, a pici színpadon, kezében csikkekkel teli nejlonzacskó, fején kötött sapka, öltözete szürke - végtelenül szürke. Tekintete valahová a távolba réved, bár a nézőnek, miközben elfoglalja a helyét, konkrétan az az érzése, hogy őt stíröli számonkérő, zavaros-fásult tekintetével. Etelka bizony már ott van. Mi pedig, mintha csak leülnénk mellé, valamelyik pesti aluljáróban. Hát mesélj, mondjad, halljuk a történeted! - sugalljuk, de megszólalni egyikünk se merne. Túlságosan zavarba ejtő, megrendítő az egész. Már most, pedig még el sem kezdődött.

Miután mindenki elhelyezkedett, egy cigarettás-italos hang megszólal. Etelka hangja. Elkezdődik a történet, kronológia sehol, csapong, tényleg mintha csak úgy "dumálnánk" egy-két ingyen cigiért meg pénzért cserébe. Mindent megtudunk. Megtudjuk, hogy valaha ő is "ember" volt, valaha ő is ember akart lenni, feleség, anya - csak sors másképp hozta. És igen, az a kis majom a mankóval, ott hátul a padon, az az ő élete párja. Olykor kellő öniróniával, még nevetni is tud saját nyomorán, aztán hol sírásba, hol üvöltésbe fullad az emlékezés.

Fotók:Hektor

Egy óra, egyetlen kemény óra, ami odaszögez a nem éppen kényelmes székbe. Még sírni sem tudok. Szimpla, tömény döbbenet és megrendülés, ami hatalmába kerít, és nem ereszt. Ja, hogy már vége? Ja, hogy már a taps zúg ennek az elementáris csodának, aminek többedmagammal tanúja voltam?

Az élmény még sokáig velem van, napokig, hetekig, sőt megkockáztatom, még most is be-beugrik egy-egy pillanat, amikor csak átvágok valamelyik aluljárón. Ilyenkor arra az ismeretlen nőre gondolok, akinek története az előadást ihlette - arra a nőre, aki ma már nem él.

Fáj a közöny, ahogy nap mint nap eltrappolunk a hozzá hasonlók mellett, pillantást sem vetve rájuk, mert hát... "Mindegyikükön úgysem tudnánk segíteni." "Megvan nekünk a magunk baja, nem kell nekünk még a másé is." "Egyébként is, honnan tudhatnánk biztosan, hogy nem bűnöző, hanem csak szerencsétlen?" Inkább félrenézünk.

Pedig valahol mindannyian Etelkák ők. Valaha volt nevük, volt családjuk, volt rendes életük, voltak céljaik, voltak örömeik. De a legnagyobb mélységbe letaszítottként, a társadalom, a kormány számkivetettjeiként mi marad? Az emlékezés. A tisztább pillanatokban. Amelyekből minél kevesebb jut, annál jobb. Annál elviselhetőbb az aluljáró-lét. Amíg be nem köszönt a csend. Amit Etelka is annyira akart.

Köszönet Csalog Zsoltnak, hogy meg/leírta, Zsámbéki Gábornak, hogy megrendezte, mi több, két évtized után ismét elővette, és köszönet Fullajtár Andreának, hogy Etelka volt nekünk... nemcsak egyetlen órára.

Magyarországon ma túl nagy a csend. Mikor üvölteni kellene. És nem hagyni. Nem hagyni, hogy ennyien a perifériára kerüljenek. És nem hagyni még nagyon, de nagyon sok mindent. A totálisan agyhalott egészségügy még teljesebb padlóra küldését. A pedagógusok kiszipolyozását. Minden becsülettel dolgozó ember kicsinálását. Azt, hogy plakátháború szításával tereljék el a köz figyelmét arról, amit valójában művelnek. Hogy vasfüggönyszerű kerítéssel szigeteljék el még jobban ezt a kis országot az európaiságtól Európa térképén.

Nem kéne hagyni nagyon sok mindent.