Júliusi délután, enyhe zsongás, néha egy-egy felröhögés és rohangáló kutyák a Jurányi Inkubátorház kertjében. Az egyik asztalnál a valamikori Horvai-Máté színészosztály hallgatói ücsörögnek az egykori osztályfőnökkel, Máté Gáborral. Valami nagyon készül. Ez már a tizedik nyár, amikor az Alkalmáté Trupp összeáll, hogy a hónap utolsó négy estéjén könyörtelenül kielemezze az egyik osztálytárs életét. Az idei kiválasztott a Katona József Színház színművésze, Mészáros Béla.Mikor mondtátok ki, hogy kell egy ilyen "nyári" vállalkozás, és végig is csináljátok? Egyáltalán ki találta ki az Alkalmátét?

MB: Diploma után már volt egy ötlet. Akkoriban csináltuk a Migrénes csirkét, a Dévényi Ádám-estet, de az, hogy egymás életéről készítsünk előadást, ez akkor így még nem fogalmazódott meg. Fura visszaemlékezni erre, hogy hogyan is kezdődött az őrület (nevet). Ezekben a napokban, mi több, tulajdonképpen már fél éve csak emlékezünk, hogy mi is volt, hogy is volt... Egyébként Máté Gábor találta ki az egészet. Ő volt, aki kimondta, hogy mi lenne, ha minden évben kihúznánk egy-egy nevet, és a kiválasztott ember életét az adott nyáron színpadra állítanánk.

Kinek a jobb? Aki túlesett rajta még az elején, lásd Járó Zsuzsa, akinek életéből legelsőként csináltatok előadást, vagy annak, aki idáig "megúszta"?

MB: Embere válogatja. Mikor elkezdtük csinálni 24-25 éves fejjel, akkor még a Színművészeti volt a meghatározó, értelemszerűen az ott játszódó jelenetek voltak többségben. Aztán, ahogy múlt az idő, jöttek a munkák, gyerekek születtek, csalódásokon esett át mindenki. Érettebbek lettünk, a súlypont pedig eltolódott.

Mit éreztél, mikor kiderült, hogy te vagy a következő áldozat?

MB: Nem bántam. Lehet, hogy jobb lett volna még később, de ez olyan dolog, mint a foghúzás, úgyis el kell menned egyszer. Ráadásul velem az elmúlt pár évben sok minden történt, és ha később kerülök sorra, lehet, hogy ezek a dolgok jobban lecsengenek és már nem emlékeznék rájuk annyira. Gál Kristófot két éve húztuk ki, ő például nagyon akarta, azt tudom. Most, mikor engem kisorsoltak, édesanyám és Máté Gábor is azt mondta: "de jó".

Mi a menete egy Alkalmáté-előadásnak? Hogy áll össze?

MB: Máté Gábor megkeres minket. December környékén találkozik a kihúzott név tulajdonosával, és feltérképezi, hogy mit szeretne az illető, jelen esetben én. Mi a fontos nekem, mi az, amiről nem szeretnék beszélni. Aztán elmondja az ötleteit, és legközelebb tavasszal találkozunk újra. Ekkor már a többiek is ott vannak, kérdéseket tesznek fel, átbeszéljük a díszletet, a zenéket. De az első igazi munkanap nyáron van, tíz nappal az előadás előtt. Úgy csináljuk, mint a főiskolán: mindenki elmegy külön jelenetezni, és aztán bemutatjuk egymásnak. Meg az életem igazi szereplői - ma például az édesanyám - jönnek el a próbára és segítenek.Olyan van, amire azt mondod, hogy nem szeretnéd, ha bekerülne az előadásba?

MB: Persze, de annyira azért ismerjük már egymást, hogy érezzük, hogy mi az, ami már túlzás lenne. De tudod, mi a legdurvább? Mikor elmondom, hogy hol tartok nagyjából az életben, és aztán megszólalnak ők, hogy ők hogy látnak engem meg az élethelyzeteimet. És én, aki eddig a másik oldalon ültem, egyre kisebb leszek... (nevet) Eleve egy megtörtént eseményen alapuló és egy fiktív cselekményű előadás között is van különbség. De ezzel, ami itt megy, semmi nem összehasonlítható! Járok-kelek az egykori osztálytársaim között, akik jeleneteket próbálnak... rólam. Az örömeimről, a kudarcaimról. Nagyon kemény! És nagyon jó csapatmunka, mert rájössz, hogy szeretnek ezek az emberek.

De közben ízekre szednek, elemeznek. Nem olyan ez mint egy pszichoterápia, csak éppen nem kettesben, hanem közönség előtt...

MB: Abszolút olyan! És pont ezért gondolom azt, hogy akár segíthet is bizonyos konfliktusok feldolgozásában. Hiszen itt kibeszéled, itt ki mered beszélni, itt ki kell beszélned. Mint mindenkinek, nekem is vannak olyan szegmensei az életemnek, amelyek félrecsúsztak, amelyeket már nem lehet helyrehozni, amelyeket el kell engedni. És egy ilyen bevállalós boncolgatás talán - remélem - hozzájárulhat ahhoz, hogy jobb emberré váljak. Mert én úgy gondolom, hogy bárki megváltozhat. Nem hiszek abban, hogy "kutyából nem lesz szalonna", mert már láttam az ellenkezőjét.

És mi lesz, ha végére értek a névsornak?

MB: Na, ez nagy kérdés! Nem egy ember mondta már, akiknek az életét már feldolgoztuk, hogy milyen jó lenne újrázni, mert most olyan változások történtek az életében, amit nagyon jól meg lehetne csinálni. Ezért néha odáig fajulunk, hogy azt mondjuk, milyen jó lenne újrakezdeni az egészet, ha egyszer véget ér.Az elmúlt évadban a legutóbbi bemutatód Ménes Attila Biharija volt a Sufniban. Beszervezés, besúgás - valós történet, valós kor. És egy ilyen címszerepre hogyan lehet felkészülni? Gyűjtöttél anyagokat Tar Sándorról, akiről az előadás szól?

MB: Persze, próbáltam kutakodni, hangfelvételek után legalább, hogy halljam, milyen volt a hanglejtése. Alig találtam. Végül egy barátom küldött át egy vele készült tízperces interjút, meg persze Ménes Attila mesélt sokat róla. Mert alapjában Tarról szól, de nagyon sok fiktív dolog van benne, a vallatás, vagy a végén a párbeszéd. Nagyon nehéz, kiváltképp, hogy az eleje és a vége közt eltelik 20-25 év, és a végén ott van egy súlyosan alkoholista, gyógyszerfüggő ember. A bemutató után azt éreztem, hogy ez még semmi, hogy annyi mindent kellene még kipróbálni benne, hogy annyi minden kell még ahhoz, hogy tényleg megszülessen. Mondjuk, a 35. előadásra egy addig jelentéktelennek tűnő mondat olyan értelmet tud kapni, hogy akkor kerül a helyére. Az is rengeteget számít, hogy a nézők mit hoznak ki belőlünk.

Melyik jelenet visel meg leginkább?

MB: A vallatási jelenet. Az vagy jön, vagy nem. Viszont elég egyetlen gondolat, egyetlen beugró fájdalmas emlék az életedből, és akkor már ott vagy benne a jelenetben, abban a korban, a kihallgatások, a beszervezések időszakában, amikor valakit a homoszexualitásával zsarolnak meg és tesznek besúgóvá. Nyár elején volt egy előadás, amelyben tényleg úgy működött ez a jelenet, mint valami időutazás. Én akkor tényleg átéltem a rettegést, azt, hogy engem ott most kihallgatnak. Kovács Lehelre és Pelsőczy Rékára, a partnereimre rá se ismertem, nem voltak nézők, nem érzékeltem őket. Na, ezek a jó pillanatok.Azt tudom, hogy Pilisvörösváron, ahol születtél, a színjátszás, a versek elég hamar, gyermekként beszippantottak, és a középiskola után, ha nem is elsőre - egy évet az Újszínház stúdiójában töltöttél - de azért viszonylag hamar felvettek a Színművészetire. És a színház mellett van még egy nagy vonzalom az életedben, a foci...

MB: Igen, a foci... (nevet) 12-14 éves lehettem amikor elkezdtem focizni. És hát hatalmas Barcelona-drukker vagyok. 2004-ben bekerültem a Színészválogatottba, no meg voltam kint Barcelonában, meccset nézni, hatalmas élmény volt. Meg játszottunk a Real Madrid előtt, amikor itt voltak a Népstadionban, iszonyatosan jó volt nagypályán rúgni a bőrt!

Az idei Eb-t hogy élted meg, a magyarok szereplését?

MB: Az az őrület, ami itt volt Budapesten, az egy csoda volt! Már csak azért is, mert eddig mindig a spanyoloknak drukkoltam. És amikor évtizedek után végre magyarok játszottak kint, kezdett derengeni, hogy én magyar vagyok, miért szurkolok a spanyoloknak...? Isteni dolog a tieidnek drukkolni! Akkor esett le az egész, amikor a a spanyolok kikaptak az olaszoktól és hidegen hagyott. Őrületes volt erre rádöbbenni. Hogy mi a hazaszeretet. Amiről manapság ugyebár nem lehet beszélni, mert manapság kicsit mást jelent, mit kellene... De ez az Eb egyértelműen arról szólt, hogy kint voltunk!

Gondolkodtam, megkérdezzem-e, ha valamiért azt mondanák, hogy holnaptól nem lehetsz színész, mihez kezdenél? Mi az amit ugyanolyan lelkesedéssel tudnál csinálni? Azt hiszem, sejtem a választ...

MB: Na igen, mondjuk egy fantasztikus csapatban játszani, abban berúgni a győztes gólt, az szép lenne. Félre ne érts, nem az lenne a lényeg, hogy engem dicsőítsenek, de amikor egy ilyen gólt ünnepel egy kilencvenezres stadion, az valami katartikus érzés lehet. Na ezt kipróbálnám!

És ha ez sem lehetnél? "C" terv?

MB: Csillagász. Az is szerettem volna lenni. Vagy sakkmester.

Fotók: MTI (Kallos Bea, Marjai János), Katona József Színház (Dömölky Dániel)