Mi történik két nap alatt egy 41 éves nővel, aki már nem tudta elmondani apjának, hogy szerette, mert mire odaér a kórházba, az apa már halott? Mit tehet, ha anyjával, akivel hosszú időn át nem beszélt, még most is csak elbeszélnek egymás mellett? Ha házaséletét egy homályos ügy mérgezi? Meddig hazudhat magának...? Harper Regan először is leissza magát, majd kezdetét veszi egy féktelen tombolás, egy őrült trip, amiben fura alakokkal találkozik, és aminek végén kénytelen szembenézni életének elhallgatott hazugságaival.

Simon Stephens, Nagy-Britannia egyik legismertebb, többször is Olivier-díjjal jutalmazott kortárs írójának 2007-ben írt darabját október 8-án mutatták be a Katona József Színház Kamrájában, Fullajtár Andreával a címszerepben.

A darab rendezőjével, Székely Krisztával hisztérikus nőkről, "lélekszétölésről", robotokról, társadalmi traumákról, közös emlékezetről és Grimm-mesékről beszélgettem.

Simon Stephenstől már láthatott néhány darabot a magyar színházközönség. A Harper Regannak ez az ősbemutatója itthon. Hogyan találtatok egymásra, te és a mű? Milyen érzésekkel vágtál bele a munkába?

SzK: - Az ember állandóan incselkedik azzal, hogy kortárs darabot csináljon, de nagyon ritkán találok olyat ami tetszik, mert a kortárs műveknél valahogy már elmúlt a szövegnek az a fajta titokzatossága, ami a klasszikusoknál van és jót tesz a színháznak. A Harper Regant már régóta kiszúrták maguknak a Katonában dolgozó dramaturgok és Máté Gábor igazgató, le volt fordítva, megvoltak a jogok, csak eddig nem feltétlenül volt olyan rendező a színháznál, akinek ez "jól állt volna". Amikor megkaptam a szöveget, egyetlen este alatt elolvastam, és elég gyorsan igent mondtam rá. De azt nem mondom, hogy nem voltak fenntartásaim. Mindig mindennel vannak.

Mi volt vele a problémád?

SzK: - Az volt a félelmem, hogy pont attól, hogy ennyire szókimondó, pont attól fog majd kipukkadni. De aztán azt gondoltam, hogy ha egy kicsit megcsavarva rakjuk fel a színpadra, akkor ez nem történik meg vele, és remélem, hogy ez tényleg így is van (nevet).

A Harpert alakító Fullajtár Andrea elképesztő lelki hullámvasút-menetet, nagyon durva érzelmi ámokfutást produkál a másfél óra alatt. Harper a szemünk előtt hullik darabjaira, hogy aztán a végére valamennyire újra összerakja magát. Mennyire volt küzdelmes a próbafolyamat, ami ehhez a végeredményhez vezetett? Most dolgoztatok először együtt?

Szk: - Nem. Sőt, a Katonából Andrea az első, akivel már volt némi közös múltunk. Még másodikban, az egyetemen kaptam egy kisebb feladatot, monológot kellett csinálnunk együtt. Szóval nem ismeretlenként vetettük bele magunkat Harper "lélekszétölős tripjébe". Egy bizonyos fajta barátság meg bizalom ezt már megelőzte, ami nagy szerencse. Enélkül borzasztóan nehéz lett volna végigtolni egy színészen egy ennyire széthullásos sztorit. Andrea szélsőséges eszköztárral rendelkező, nagyon tudatos színész. Neki mindig el lehetett magyarázni, hogy én most mért szeretném például azt, hogy ő vihogva mesélje el a férjének a szörnyűségeit. Hogy egy ilyen vallomás az életben sem úgy jön ki, hogy az ember némán beáll az ablakhoz és kerek mondatokban elmondja, hanem valami teljesen extrém idegállapotban bukik ki belőle. Erről vele mindig jókat lehetett beszélgetni, agyalni.

Míg Harper "élveboncolása" gyakorlatilag a szemünk előtt zajlik, a családjáról, férjéről és lányáról, arról az egész fullasztó közegről, amiben ők élnek, nagyon keveset tudunk meg.

SzK: - Igen, ez az egyik nagy nehézsége a darabnak, hogy belőlük az elején meg a végén van egy villanás és ennyi, hiszen az előadás legnagyobb részét Harper utazása adja. A férjről különösen kevés derül ki. Maga a történet is annyira rejtélyes, hogy ez a pasas milyen határokat lépett át, vagy milyeneket nem. Ez egyben nagy előnye is a darabnak, hogy nem arról van szó, hogy egy "echte bűnözőt" mentünk, hanem arról, hogy mi az a pici, amivel az ember ha kileng a normalitásból, már boríthatja az életét. Ezen rengeteget gondolkodtunk. Harper családja, ők hárman valószínű, hogy teljesen elszigetelt életet élnek abból adódóan, hogy el kellett költözzenek, hogy titkolózniuk kell. Valószínűleg a lányuk sem tud barátságokat kötni az iskolában, mert előbb-utóbb kérdések merülnének föl. Szóval, szerintem Harper családja karanténban él, ami pont az utazás hatására kezd felbomlani, hiszen Harper kikerül a ketrecből.

A kamaszlányt játszó Pável Rékára hogyan találtál rá?

Szk: - Éppen a szakdolgozatomat kellett volna írnom, amihez nagyon nem volt kedvem. Mindent kitaláltam, csak hogy ne kelljen (nevet). Végül bejöttem a színházba, és beültem a Katona Klub egyik előadására. Ez egy önismereti, színházi eszközökkel dolgozó drámacsoport, gondolkodó hely fiataloknak - itt láttam meg Rékát. Éppen saját maguk által írt monológokat adtak elő, amikor beültem. Nagyon megtetszett Réka furcsasága, titokzatossága, őszintesége. Másnap felhívtam, hogy lenne-e kedve ehhez. Volt (nevet).

Asszony a fronton, Szép napok, Petra von Kant és most a Harper Regan. Iszonyú nehéz női sorsokat bemutató, az "amazoni" lélek legmélyebb bugyraiban vájkáló darabok. Véletlen, hogy csupa ilyen feladat talál meg, legalábbis eddig?

SzK: - A kérdés jogos. Éppen azt tervezem, hogy jövőre robotokról fogok előadást csinálni (nevet). Nézd, egyrészt persze nem véletlen, hogy ez történik. Bizonyos darabok megtaláltak, bizonyosokat én választottam, de sosem utasítottam el az ilyen történeteket, ez tény. 16-17 éves korom óta borzasztóan foglalkoztat, magammal kapcsolatban is, hogy hogy is van az, hogy az ember egyszer egyben tartja magát, aztán meg nem tartja magát egyben. Hogy ezek a szétesések belülről történnek-e vagy kívülről. Nyilván, első körben azt éreztem, hogy erről jobban tudok beszélni mint mondjuk a robotokról. Még az Operában A sárga hercegnő is egy ilyen drogos, szétesős dolog volt.

De akkor a másfajta, mondjuk társadalompolitikai kérdésekre választ kereső rendezésektől sem zárkózol el, nem?

SzK: Persze, hogy nem. Januárban megyek ki Stuttgartba dolgozni, ott már egy ilyen, társadalmi darab készül. Mi írjuk, Szabó-Székely Ármin kollégámmal. Az alapját Grimm-mesék adják, ez van megfeleltetve a menekültek, a bevándorlás ügyének. Nagyon sok mesének vannak vándorlás-attribútumai, mindenféle jól megfeleltethető szörnyei, tündérei, meg kihívásai. Jókora feladat vár ránk. Például sokkal jobban tartok attól, hogy tudok-e témát választani, tudok-e úgy színpadra állítani valamit, hogy annak a humora, keserűsége a német nézőtéren is hasson, hiszen egy magyar rendező annyira azért nem lehet tisztában azzal, hogy egy német néző mire a legérzékenyebb. Csodálatos kihívás az egész.Fiatal alkotóként hogy érzed magad Magyarországon? Mi volt a legutóbbi benyomásod, élményed, gondolatod ezzel az országgal kapcsolatban?

SzK: - Ez érdekes dolog, mert egy csomó probléma van itthon, ami közben mégis  inspirálja az embert. Hogy mi volt a legutóbbi gondolatom? Az Olaszliszkai című előadás múlt heti bemutatója körül kerekedett kisebb botrány, az elgondolkodtatott. Szerintem megint csak bebizonyította, hogy milyen óriási baj van itthon az emlékezésnek, a társadalmi emlékezésnek a milyenségével. Egy ilyen esemény, hogy egy színházban egyáltalán ez a téma előkerül, hogy azon emberek el tudnak gondolkodni, az más országokban szinte természetes. Természetes, hogy társadalmi traumákat dolgoznak fel akár filmen, akár színházban. És ez nem magamutogatás, nem kegyeletsértés, hanem egész egyszerűen egy együttgondolkodás elindítása. De itthon ez azonnal "botrány", mert itt minden a szőnyeg alá van söpörve. Hihetetlen zűrzavar van a fejekben és ahogy jönnek az újabb és újabb társadalmi kihívások, akár a menekültek ügye, akár a nők, a melegek ügye, a romák ügye, olyan szintű, Európához nem méltó indulatok és viták indulnak el, amin az ember tényleg csak elképedni tud.

A Színművészeti Egyetem előtt Ázsiában éltél néhány évig. Nem fordult meg a fejedben, hogy nem jössz vissza, vagy mostanában gondoltál-e arra, hogy kiköltözz külföldre, akár végleg?

Szk: - Ma már nincs bennem ilyen gondolat. A Balettintézet után, hogy diplomatikusan fogalmazzak, "tapasztalatszerzés céljából" meg se álltam Laoszig, majd Sanghaj következett. Összesen négy év a világ másik felén. Az igazságot kerestem akkoriban, mint minden fiatal, bennem volt az elvágyódás mindentől, ami addig az életem részét képezte. Mint a végletek emberének, akkoriban voltak olyan romantikus terveim, hogy a Mekong partján öregszem meg egy levendulaszínű kendőben, de ez aztán elmúlt (nevet). Hazajöttem, felvételiztem rendező szakra, elvégeztem, és mostanra kialakult bennem a hivatástudat. A felelősségérzet ezzel az országgal, ezzel a társulattal kapcsolatban. Az itthoni problémákkal kapcsolatban, amelyekkel és amelyekből a színház képes dolgozni és hiszem, hogy képes gondolkodásmódot változtatni nézőkben. Sokszor elhangzik, hogy bezzeg a film mennyi emberhez jut el a színházhoz képest. Sosem szerettem ezt az összehasonlítást. Teljesen mást tud a színház mint a film. Pont a jelenidejűsége és az intimitása miatt van hatalmas ereje. Visszatérve a kérdésedre, munka kapcsán persze szívesen megyek külföldre, de az, hogy szedjem a sátorfámat és kimenjek mosogatni csak azért, hogy ne legyek itt, az már nincs bennem.

Előadásfotók: Gergely Bea

Rendezői portré: Nánási Pál (forrás: Katona József Színház)