Több mint két évtized után újra kinyílik a történelmi fotóalbum a Vígszínház nagyszínpadán. Huszadik századi tabló emberi sorsokon keresztül egyetlen szó nélkül, zenével, tánccal "elbeszélve". Össztánc, szüleink és nagyszüleink emlékének. Megelevenednek a boldog békeidők, közbeszólnak világháborúk, a rádió mellett szurkoljuk végig azt a bizonyos 6:3-as mérkőzést, belekóstolunk a rock'n' roll tiltott gyümölcsébe, és a többi, és a többi. Nevetségesen groteszk helyzetek és fájdalmasan szép jelenetek váltják egymást bő két órán át. És közben szinte végig szól a zene. Pillanatok, amelyekre mindannyian jól emlékszünk - vagy azért mert átéltük, vagy azért mert mesélték nekünk. 

1994-ben a frissen felújított Szent István körúti teátrum ezzel az előadással nyitotta meg kapuit. Az akkori társulatot és közönséget a megújult épülettel összehozni hivatott ősbemutató rendezőjét, Marton Lászlót először a legendás első előadás születésének körülményeiről kérdeztem.

Tehát 1994-ben úgy döntöttek, hogy a felújított színházépület legelső előadása egy kvázi táncszínházi produkció lesz. De miért?

ML: - Nyitódarabot találni egy ünnepi eseményre mindig a legnehezebb és ritkán is szokott sikerülni. Mert az emberben van egy olyan kétely, egy olyan görcs, hogy addig keresgél, míg végül nem jól választ. Mi szerencsések voltunk, mert nem a múltban akartunk kutatni, hanem valami progresszívet, valami előremutatót, valami színházilag kísérletező szellemű anyagot keresgéltünk. Úgy adódott, hogy Párizsban voltam, úgy volt, hogy a Théâtre du Campagnolban fogok rendezni, amit akkoriban Jean-Claude Penchenat vezetett, akivel jó barátságban voltam. Eszembe jutott egy korábbi előadásuk, a Le Bal, amiből Ettore Scola egy nagyon szép filmet csinált. Az az előadás úgy kezdődik, hogy magányos emberek összejönnek egy kávéházban, és abból a helyzetből egyszer csak megelevenedik a francia történelem.Hasonló történik abban a budapesti kávéházban is, ahol az Össztánc indul.

ML: - Pontosan. A francia ötletből és technikából elindulva hoztunk létre egy sajátosan magyar előadást. Az Össztánc természetesen semmiben nem hasonlít az eredetire, hiszen a mi történelmünk minden tekintetben tökéletesen más. Mi mindig más oldalon álltunk a XX. században. De létrehoztunk valamit, ami teljesen a miénk. Az Össztánc nem egy hivatalos történelemelmondás, inkább egy nagyon szubjektív, emlékeken alapuló előadás. Olyan mint amikor valaki kinyit otthon egy fényképalbumot és a benne lévő arcokról elmagyarázza, hogy mi történt az apjával, a nagyapjával, egy távoli nagynénivel, egy baráttal. Ezekből a személyes történetekből áll össze az Össztánc szövete, az az érzelmi ragyogás, az a groteszk, lírai, különleges valami, amihez annyira nagyon sok közünk van. Minden családban voltak ilyen vagy hasonló történetek.Tehát az Össztánc az alkotók saját családtörténeteiből áll össze?

ML: - Maga a próbamódszer annak idején abból állt, hogy beszélgettünk történetekről, Békés Pál papírra vetette őket, néha a saját, néha az én történeteimet. A történetek próbatétele pedig az volt, hogy elmeséltem a színészeknek a próbákon, és ezekből kezdtünk el improvizálni. Bizonyos történetek kihullottak, mert kiderült, hogy nem elég jók, nem elég erőteljesek, nem lehet belőlük jó színházi dolgot csinálni, mások viszont fölerősödtek, öntörvényűvé, érdekessé váltak.

Például?

ML: - Ilyen történet az elején a tangó - a nagyapám története, aki költő szeretett volna lenni. Elment egy kávéházba, ahol megismerkedett egy lebilincselő szépségű és érdekes hölggyel, aki egy társasággal érkezett oda. Ott ők olyan erővel szerettek egymásba, hogy aznap este kimentek a pályaudvarra, elutaztak Párizsba és nem is jöttek vissza. Ez egy családi legenda, amit elmeséltem, és annyira megtetszett Eszenyi Enikőnek, aki ezt a hölgyet játssza, hogy ebből kezdtünk el improvizálni, ebből született meg a tangó, ebből alakult ki az a bizonyos jelenet, ami az egyik emblematikus jelentévé lett az előadásnak. Ez egy családi történet.

És olyan történet is van, ami konkrétan Önről szól?

ML: - Igen. Az '56-os jelenetben a kisfiú a léggömbbel, az én lennék. A jelenetben a család elhatározza, hogy disszidál, és már minden megvan hozzá, hogy elmenjenek, de akkor egyszer csak a gyerek miatt mégsem mennek el. Az én családom volt, akik énmiattam nem mentek el, hanem itt maradtak. Ebből alakult ki ez a történet, Imre Zoltán koreográfiáján keresztül. Az Össztáncban a legnagyobb kihívás, a legérdekesebb, a legfontosabb, hogy az emlékek didakszisa hogyan kell, hogy átalakuljon egyfajta teátrális költészetté.

Hogyan látja, hogyan csapódik le az előadás üzenete a mai nézőben, a húsz évvel ezelőtti közönséghez képest?

ML: - Rá kellett döbbennünk, hogy a történetek jelentős része erőteljesebben rezonál ma Magyarországon, mint akkor. A húsz évvel ezelőtti problémáknak az egyik része természetesen megmaradt. A rendszerváltás után, ugye azt vártuk, hogy eltűnnek bizonyos kérdések, de nem tűntek el. Olyan ország vagyunk, ahol mindig ugyanazok körül a problémák körül járunk. A gondolkodásunk sem változott meg eléggé az elmúlt években. Így bizonyos jelentek nagyon nagy erővel szólnak. A mostani premier előtt tartottunk néhány előbemutatót, amelyek után azt a kérdést tették fel nekünk, hogy "miért kerültek bele újonnan jelentek"? Pedig egyetlen jelenet se került bele, ezek mind a régi jelenetek, csak az aktualitásuk lett nagyon erős hirtelen.

Soha egy percig sem merült fel, hogy új zenei betétet, új jelenetet is beletegyenek?

ML: - Biztos lehetett volna, de kereknek éreztem az egészet, és a másik, hogy nagyon hiszek abban, hogy egy műalkotásánál mindig minden azon múlik, hogy hogyan nyúl hozzá az ember. Ez nem egy átalakítási szabóság, ahol mindig át kell valamit szabni ahhoz, hogy mai legyen, hogy szóljon. Inkább azon múlik, hogy az ember milyen módon elemez, milyen őszinteséggel szólaltat meg valamit. És van itt még egy érdekes kérdés. Imre Zoltán zseniális koreográfiája. Hatalmas örömet okoz, hogy ez a koreográfia most teljes egészében - Bodor Johanna segítségével - felújításra került. Nem éreztem volna helyesnek, hogy az ő koreográfiáját felújítom és utána hozzá szabok-varrok valamit.

Rengeteg színész szerepel a darabban. Az ő személyes történeteik is alakították az előadást?

ML: - Persze. A színészek is sokat meséltek az ő szüleikről, nagy szüleikről, sőt, mindenki hoz be fotókat, amelyekből csinálunk majd egy kis kiállítást. Hiszen az előadás alcíme is ez: "Szüleink, nagyszüleink emlékének". Vagyis, azt üzenjük, hogy gondolunk rájuk, de ez nemcsak egy érzelmi gesztus.

Azt szeretnénk megfejteni, hogy mi történt itt nálunk z elmúlt 70-80 évben. Ennek az időszaknak a rejtélyeit akarjuk körüljárni, mert ez a mi közös emlékezetünk, ezen alapszik minden, ami mi vagyunk ebben a pillanatban. Erről beszélni gyönyörűség. Mint ahogy az ember szívesen beszél azokról a családtagjairól, akiket szeret, vagy akiket szeretett, vagy akiket nem is ismert, de a szülei szerették. Ez az az érzelmi háló, amit tulajdonképpen az Össztáncot összetartja.

 Előadásfotók: Gergely Bea, címlapkép: Almási J. Csaba