Ezer fokon ég, jelenleg félig angolul, félig magyarul improvizál egy párterápiában, ő a francia forradalom Marat-ja, Arsinoé A Mizantrópban, az e-mail-szerelemben csetlő-botló Emmi Rothner, A két Korea újraegyesítésének több, olykor abszurd nőalakja, Etelka, a hajléktalan a pesti aluljáróból, és persze Kurázsi mama. Emellett Radnóti-estet csinál Dés Lászlóval és Mácsai Pállal. És ha ez nem volna elég, ellenzéki megmozdulásokon vesz részt, a demokrácia élharcosa. És nem utolsósorban édesanya. Ő Fullajtár Andrea, akivel próba közben, két színpadra hívás között beszélgettem.

- A Katona József Színházban január vége óta alakítja Brecht markotányosnőjét, Kurázsi mamát. A Zsámbéki Gábor rendezte előadást nem kellett aktualizálni, aktuálisan szól az magától is. A “nagy kapitulációnál” egy padon ülve a következőket mondja a közönségnek: “Csak ránk szólnak, hogy ül, és már ülünk is. És ülve az ember nem lázad. Megvették a bátorságunkat”. Ön szerint ma, Magyarországon “megvették a bátorságunkat”?

- Sajnos igen. Nagyon sok ember éli meg úgy, hogy nem vállalhatja a privát véleményét, mert akkor elveszíti az állását, nagyon sokan élik meg úgy, hogy vigyázni kell, hogy az iskolában a gyerek mit beszél. Igen, szerintem nagyon sokan élik meg így a mai helyzetet. Egyrészt tehát a megélhetési félelem miatt. A választások körül ugye, lehetett hallani, hogy le kellett fotózzák vidéken a saját szavazólapjaikat azért, hogy megtarthassák az állásukat, aztán ott volt a kormányhoz közel álló üzletlánc dolgozóinak nyílt levele, akik kiléptek már és beszéltek arról, hogy milyen Fidesz-toborzás folyik a cégen belül is. Ha ezeket így végignézi az ember, akkor azt lehet érezni, hogy iszonyatosan sok ember érzi úgy, hogy az állásánál, az egzisztenciájánál fogva ki van szolgáltatva ennek a rendszernek, és muszáj azt kiszolgálnia ahhoz, hogy életben maradjon.

- Március 15-én Kulka Jánossal moderálták az ellenzéki tüntetést, ahol felolvasott egy gyújtó hatású, kőkeményen kormánykritikus blogbejegyzést. Nekem úgy tűnt, hogy nem volt annyi fiatal a tömegben.

- Dehogyisnem! Nagyon sok aktív korú ember volt, abszolút! De nyilván más a színpadról rálátni az emberekre, onnan mindenesetre nagyon vegyes volt. Nem lehetett mondani, hogy egy öreg MSZP-s szakosztály kivonult. Az mondjuk, sajnos nyilvánvaló, hogy a Jobbik sokkal népszerűbb a fiatalok körében, mármint a politizáló fiatalok körében. A fiatalok nagy része ugyanis apolitikus, egyszerűen nem érdekli, hogy mi folyik ebben az országban, ami nagyon nagy baj. Azok között viszont, akik politizálnak, azok között nagyon magasan vezet a Jobbik, ami meg egyenesen borzasztó. De mindezzel együtt igenis, voltak fiatalok a március 15-i tüntetésen!

- Elég sűrűre sikeredett a napja, a demonstráció után néhány órával ugyanis már egy borzasztóan nehéz, megrázó monodrámát adott elő. Csalog Zsolt Csendet akarok című művéről van szó, egy hajléktalan nő történetéről, a Katona Sufnijában. Ez egy olyan darab, ami az előadót és a közönséget egyaránt gyomorszájon vágja.

- Huh, nagyon kemény volt az az előadás! Azért egy tüntetés után az ember annyira átmosódik ezzel az egész élménnyel, hogy ilyenkor van egy olyan, hogy akkor, most be kéne ülni a barátokkal, mint a forradalmárok, valami helyre (nevet). Csakhogy én is és Kulka János is játszottunk aznap. Mit mondjak, nem volt egyszerű átállni fejben az előadásra, de végül is jól ment.

- Számtalanszor kiállt már több ügy mellett nyilvánosan: a hajléktalanokért, a Klubrádióért, a rasszizmus ellen. Miért érzi ennyire fontosnak, hogy szót emeljen?

- Én inkább azt kérdezném: miért nem? Miért nem állunk ki azok mellett, akiket éppen valami hátrányos megkülönböztetés ér, miért nem állunk ki sokkal jobban egymásért? Miért nem figyelünk oda jobban? Tudja, ez annyira benne van ebben a népben, ez a “félrenézek, ha a másik bajban van”. Tömegével jellemző, hogy csak akkor fogunk össze, ha már totál beomlik a rendszer. Szerintem egy demokrácia az egyén fejében kezdődik el, amikor azt gondolja, hogy ez egy olyan ország, ahol igenis, tehetek valamit a másikért, és a másik is fog értem tenni, adott esetben.

- Mindig ilyen nagy volt önben az igazságérzet?

- Amikor a rendszerváltás volt és gimnazista voltam, mindig azt gondoltam, hogy majd egy igazságosabb világ jön. És mindig szomorú voltam, mikor azt láttam, hogy egyáltalán nem ilyen világ van Magyarországon, hogy abszolút a régi beidegződések élnek. Ezért próbálok kiállni, hogy ha már színész lettem, akkor legalább odaállhatok jó ügyek mellé. Például nemrég forgattunk teljesen önként, ingyen egy alapítványnak, amely segítik azokat a munkahelyeket, amelyek fogyatékosokat is tudnak foglalkoztatni. Ez is egy példa. Minden ügy mellé oda lehet állni, ami arról szól, hogy tessék odafigyelni a másik emberre is! Hogy nemcsak te vagy nehezebb helyzetben, hanem vannak, akiknek az esélyei még sokkal kisebbek, úgyhogy tessék segíteni!

- Szívügye az oktatás helyzete, hiszen anyaként és pedagógusként duplán érinti.

- Hú, bizony! Ott is, hát hány olyan megmozduláson voltam kint, akár úgy, hogy én beszéltem, nyolc tanárnak – mert körülbelül annyian álltak kint transzparenssel -, akár úgy mint szülő. Nagyon dühít, hogy a politika az iskolák életébe is belemászik, hogy már a gyerekek életét is befolyásolja. Itt kezdődik egy demokrácia, hogy az ember végiggondolja, hogy milyen ügyek mellett muszáj kiállni. Tanárként meg, amikor a Színművészeti miatt volt megmozdulás, akkor is, persze, hogy ott voltam.

- A Színművészeti Egyetemen egykori osztályfőnökével, Zsámbéki Gáborral közösen vezettek színészosztályt. Nehezebb dolguk van a mai végzősöknek, mint annak idején önnek volt pályakezdőként?

- Egyfelől nehezebb helyzetben vannak, másfelől meg nagyon más helyzetben vannak, mint mi voltunk. A mi időnkben vagy volt egy kőszínházi szerződésed, vagy „kész”. Ma, ha nincs kőszínházi szerződésed, attól nem vagy „kész”, még lehet mellette sok minden más is. Ez, hogy pályázati rendszer van, meg mobilabb társulatok is vannak, egy-egy produkcióra, vagy egy-egy évadra összeálló társulatok, szóval ez már egy nagyon más rendszer. Az tény, hogy én iszonyú kevés tanácsot tudok adni ebben, mert én még egy olyan rendszerbe nőttem bele, ami viszonylag vagy-vagy alapon működött, tehát vagy beindult már az elején, vagy nagyon-nagyon nehéz volt. Ma a fiatal színészek egy folyamatosan változó rendszerben vannak. Hihetetlenül aggódom értük. Azon túl, hogy én elmondom, hogy mit látok jónak a szakmán belül vagy mit nem, azon túl nekik kell megtalálni a saját utukat ebben a bonyolult világban.

- Anyaszínházán kívül, alternatív előadásokban is gyakran látni, Gergye Krisztiánnal többször is dolgozott. Ott van például a Scallabouche Theaterrel közös produkció, a Magánélet, Alexis Lathammel, ez az előadás egy párterápia kellős közepébe csöppenti a nézőt.

- Olyan is volt, hogy a Magánélet után egyszerűen visszaültek az emberek, a nézők, és záporoztak ránk a kérdések. És ez nagyon jó, amikor ilyen van. A Merénylet sajnos az Átriumban már biztos, hogy nem megy tovább, annak még kell találnunk helyet, ami viszont biztos, hogy Szegeden játszani fogjuk.

- Évek óta csinálja – többedmagával – az Összpróba színház- és filmművészeti alkotótábort Balatonföldváron, ahol egészen felnőtteket is tanít nyaranta. Idén is így lesz?

- Nem, idén nem én, hanem Novák Eszter fogja csinálni. Nézze, elég sűrű évad ez. Nekem ez a nyár most nagyon kell, hogy legyen már „labdaéhség” bennem, mert most kezd sok lenni. Kell, hogy azt érezzem, hogy már hiányzik. Fel kell töltődnöm, tavaly volt egy térdműtétem, és az is szembesített azzal, hogy már oda kell figyelni. Hogy egy ilyen nagyon hosszan tartó kemény munka után muszáj tudni, hogy mikor van az, hogy most egy picit nem.

Az írás 2015 márciusában jelent meg az Euronews odalán.