Kitörési vágy egy életből, amelyből lehetetlen a felemelkedés. A skizofrénia határát súroló hazugságtenger, ami végül törvényszerűen beborítja a szélhámost, és a lelepleződés megakadályozására csak az emberölés lehet válasz. Különös kegyetlenséggel. Egy fiatal lakatos igaz története, a Pesti Színház színpadán.

Csaknem négy évtizeddel a vígszínházi ősbemutató után Fejes Endre felkavaró regénye, a Jó estét nyár, jó estét szerelem új változatban, új hangszerelésben, új dalokkal, eredeti dokumentumrészletekkel, tanúvallomásokkal kiegészülve látható a váci utcai kisszínházban, Szász János rendezésében, Presser Gábor és Kovács Krisztina dramaturg közreműködésével.

A "kicsi görögöt", a "fekete ruhás fiút" a Víg társulatának új tagja, Wunderlich József alakítja, partnerei - a teljesség igénye nélkül - Tornyi Ildikó, Kiss Diána Magdolna, Járó Zsuzsa, Börcsök Enikő és Bata Éva.

A modern, a korhűséget mégis végig őrző előadás rendezőjét, Szász Jánost arról kérdeztem, milyen fiú ez a Viktor, az "álgörög áldiplomata".

Egyértelműen kimondható, hogy rossz ember ő, vagy csak  a körülmények áldozata?

SzJ: A kategorizálás, ami leegyszerűsíti az embereket, hogy valaki jó, vagy rossz, szerintem itt nem mérhető. Viktor egy ember, aki keresi a kitörési pontokat az életében. Egy csőgyári munkás, egy lakatos, aki többet akar az élettől. Egy olyan korról szólunk, ahol maximum Kelet-Berlinig lehetett eljutni Magyarországról. Ez a fiú kitalál egy karaktert magának, amit eljátszik. Eljátssza egy görög diplomata elkényeztetett fiacskáját, aki össze-vissza jár-kel, és így tud hódítani. Egyre finomabb, egy lakatos, egy csőgyári számára egyre megközelíthetetlenebb nőket hálóz be, bár nem is ez a jó szó rá. Viktor ugyanis ezeknek a nőknek az álmait valósítja meg, hiszen ő egy ideál ezeknek a lányoknak, akik nagyon szűk, levegőtlen világban élnek. Ahol Viktor lehetne számukra a megváltás.

Viktor, aki a végén kegyetlen gyilkossá válik.

SzJ: Szerintem Viktor lénye bizonyos szempontból jó, mert hoz jót is, szépet is ezeknek a lányoknak az életébe, de valóban, egy brutális gyilkosról beszélünk. Egy olyan gyilkosról, aki 1962-ben felcsalt a Csillebércre egy nőt, aki le akarta buktatni őt, és ha ő ezt hagyta volna, ha hagyja, hogy a nő feljelentse, akkor ezt az ál-életet nem tudta volna tovább élni. Ez a nő el akarta tőle venni az életét, az ál-életét, így ő kénytelen volt a lány életét elvenni. Nagyon brutális gyilkosság volt, nemcsak elvágta a nyakát egy pengével, hanem le is vágta a fejét. Egy szörnyű bűncselekmény. De engem most elsősorban nem ez érdekelt, hanem az út, az odavezető út, hogy hogyan kapaszkodik és hogyan fogy el körülötte a levegő. Jó vagy rossz ember? Mindkettő. Rossz és jó.

A díszletek, a jelmezek korhűek. Milyen előadást kapnak azok, akik jegyet váltanak a Pestibe?

SzJ: Evidens, hogy ma más korban élünk. 2015-ben, azt gondolom, így kell róla beszélnünk, szenvedélyesen. Kiskoromban láttam az eredeti előadást, imádtam! Hegedűs D. Géza játszotta akkor Viktort. A mi mostani előadásunk természetes, hogy teljesen más. 1977-ben azért jóval közelebb volt még az 1962-es év, amikor ez az egész történt. Akik most jönnek színházba, már el sem tudják képzelni, milyen az élet anélkül, hogy holnapra megrendelek Rómába egy fapados jegyet. Nem tudják, mennyire lehetetlen volt a háromévenkénti utazás, vagy még az sem. Egy olyan országról szól ez a darab, ami be van zárva, ahol kerítések vannak. És egy olyan országban játsszuk el, ami be van zárva és kerítések vannak.

A hatvanas évekre jellemző bezártság-érzés tehát a múlté - van helyette új - a reménytelen Nyugatra vágyás is új értelemmel bír. A "nyugati diplomataférj" ma is jól csengő alternatíva, de már nem az egyetlen módja egy nő számára a kitörésnek. A hatvanas években azonban a külföldiek tényleg megkülönböztetett figyelmet élveztek a budapesti vendéglátóegységekben, és bizony, a nők szívesebben ismerkedtek olyan férfivel, akinek volt pénze, ráadásul a nyugati országhatár sem volt akadály számára.

Így volt ezzel Zsuzsanna is, akivel kegyetlenül végez Viktor. Pedig ő - talán az összes lány közül a legszebb - megérinti a fiút. Viszont ő is leleplezi a csalást. Hiszi is, nem is, hogy átejtették - Bata Éva hihetetlenül vampos szólója, szexiség, kétségbeesés és bizonyosság bámulatos elegye -, ám a sokadik nyomozó telefon után kénytelen megbarátkozni a kegyetlen valósággal. Ő viszont nem átkozódik. Látványos revansra készül. De az életével fizet.

A Víg házi zeneszerzője, zenei vezetője, Presser Gábor teljesen újrahangszerelte a darabot, sőt, két új dal is elhangzik. Az egyik egy eredeti tanúvallomás szó szerinti megzenésített verziója. Az 1977-es ősbemutató zenei világához képest a mostani keményebben szól: az elidegenítés már-már brechti songokra emlékeztet. A zeneszerzőt először a Pesti Színház adottságaiból adódó kihívásokról kérdeztem.

Zeneileg mi újat kapunk? Hogyan befolyásolták a kisszínház adottságaiból fakadó korlátok a mű zenei világát?

PG: Amikor megtudtam, hogy a Pestiben lesz az előadás, ahol nincs is zenekari árok, alig fér el egy-két zenész, rögtön arra gondoltam, hogy jó, csináljuk meg, csupaszítsuk le a zenei anyagot, nézzük meg életben marad-e két zongorás kísérettel. Megismertem Szász elképzelését az előadásról, tudván, hogy filmes eszközökkel is operál majd, kialakult bennem a struktúra, hogy miközben a dalokat a zongoristák kísérik, ez lesz az idei harmadik “filmem”, mert az előadáshoz rengeteg kísérőzenét is rögzítettem, részben előre, részben a próbák után éjszakánként. Miközben az eredeti zenei anyagot megtartottuk, az előadáshoz írtam újabb variációkat a régi dalokból, két új dalt is, melyek közül az egyik egy vallomás, vagy talán feljelentés részlete egy ügyészségi aktából – ez egy kicsit fura dal, mert egy dokumentum mondataira íródott, a másik viszont egy kávéházi song, aminek az a címe: Egy rohadt tangó. Ez nagyon más lesz. Először is, egy csomó olyan dologra rálát az idő távlatából, amiben akkor, 1977-ben még mélyen benne voltunk, hiszen maga a gyilkosság 1962-ben történt. Rémesen hosszú idő telt el a hetvenes évek óta, és mi most hozzájuthattunk azokhoz a dokumentumokhoz a gyilkossággal kapcsolatban, amikhez annak idején nem. Szász János eleve abból indult ki, hogy egészen precízen el tudtuk olvasni, precízen látjuk, hogy mi ez az egész, mi történt akkor, milyen erős lenyomata ez az akkori társadalomnak, és, hogy mennyire erős maradt ez a dolog. Egyetlen dolog változott. Az, hogy a határok átjárhatóak, és ezért ma már akkora a szerepe egy jó nyugat-európai kapcsolatnak. De azt azért látjuk és érezzük, akár magunkra nézünk, akár szerencsétlen migránsokra, hogy micsoda dolog eljutni Nyugat-Európába. Nekünk  nyitva van minden már, de azért a pénz, a hatalom, a gazdagság, a kapcsolatok szerepe, az semmit sem kisebbedett.

Az egyik megvezetett nőt, a vénlány Veronikát Börcsök Enikő alakítja. A végzetes próféciát vízionáló átkokat ezúttal ő szórja, az átvert, megszégyenült nő minden fájdalmával, sértettségével. Milyen volt vele dolgozni?

PG: Az első tízben benne vagyok a Börcsi-rajongók sorában (nevet). Bármit csinál, imádom. Azt akartam, hogy ő mondja meg nekem, hogy hogyan kell ezt elénekelni. Tulajdonképpen nem próbáltunk, nem "betanítottam", hanem egyszerűen "dolgoztunk egy kicsit". Ültünk, hallgattam azt, hogy ő hogy akarja, hogy csinálja és egyszer csak azt láttam, hogy Istenem, ez kész, ez a szerep ott van. Úgy énekli, ahogy a szerepből jön és persze az ő lényéből.

Varga Veronikát az 1977-es változatban Kútvölgyi Erzsébet alakította. Most az anyát játssza. Milyen érzés, hogy itt egy művész, aki majd' negyven éve is ott volt a darabban?

PG: Nekem nagyon jó! (nevet) Az én életemben mindig történtek ilyenek, hogy a darabok olyan sokáig mentek, hogy  a szereplők egyszer csak mást kezdtek el bennük játszani. Mondjuk ez most nem olyan, mint A padlás, ahol egy csomóan jönnek vissza új szerepekbe, gondoljunk csak Igó Évára, aki régen Sünit játszotta, most meg Süni nagymamáját. Szóval, én imádom, hogy Zsike most is itt van, egy másik szerepben.

Mi  a helyzet a fiatalokkal? A Viktort alakító Wunderlich Józseffel milyen együtt dolgozni?

PG: Nagyon bírom őt. Benne voltam abban a csapatban, ami kiszemelte őt arra, hogy eljátssza A padlásban a Rádióst. Amit fantasztikusan teljesített, azt lehet mondani, hogy egyetlen próbával. Elképesztő egy fickó! Nehéz kiigazodni rajta, még senki sem beszélgetett vele, azt hiszem nem ismerek olyan embert, aki beszélgetett volna vele (nevet). Mi azért nagyon más generáció vagyunk, ez nyilván neki is akadály, hogy csak úgy a vállamra csapjon. Sokaknak lehet, hogy furcsa az ő munkamódszere, de én már átlátok a szisztémáján. És tetszik, nagyon tetszik, amit látok. Én már kaptam belőle ízelítőt, az énekpróbán. Ő úgy énekel, ahogy akar. És nemcsak úgy énekel, ahogy akar, hanem úgy, ahogy én elképzeltem, anélkül, hogy meg kellett volna neki mondanom. Ilyet színészben nem nagyon láttam Kaszás Attila óta.

Mennyire megrázó az előadás? Azzal, hogy a gyilkos eredeti fotóját is látjuk, a díszletre vetítve?

PG: Nem látjuk. Az az arc ott a fotón, az a Wunderliché. A próbákon még használtuk az eredeti képet, most már nem. Egészen fantasztikus technikai csapattal dogozunk. Elkészítettek egy olyan fotót a Wunderlichről, amin tulajdonképpen tökéletesen abban a szemszögben, pózban van, mint az eredeti. Annyira átéli  a fotó pillanatában ennek az embernek a mivoltját, hogy elsőre én is azt hittem, hogy mi még mindig a Szöllősi György nevű elvetemült gyilkos fotóját látjuk. Őrület, nem...?

***

Az előadás alapjául szolgáló regény szerzője, Fejes Endre Kossuth- és József Attila-díjas író már nem érhette meg a szeptember 6-i bemutatót, augusztus 25-én távozott közülünk. A 20. századi magyar irodalom egyik nagy alakja, a múlt század nyomorúságos hétköznapjainak őszinte hangú, érzékeny lelkű, igaz krónikása szeptember 15-én lett volna 92 éves.

A fotókat Gergely Bea készítette.